Évszakváltás

Beköltözött az ősz közénk, dobálva a sarat, Mert egyedül nem tudtam nyújtani a nyarat, S mire lehull az utolsó őszi falevél, szívünkbe is beköszönt a hosszú hideg tél.

Túl soka a munka, és a stressz is tudom,
de hogy lesz erőd folytatni, ha mindezt hátrahagyom,
hogy fogsz kikelni reggel az ágyból,
ha távozom idő előtt ebből a világból.

Purgatórium

Velem voltál, s mégis elérhetetlen,
ami örök volt, az állandó küzdelem,
mert nem adtad magad könnyedén,
s én vágytam a testedre őszintén.

Izzott bennem egy tüzes katlan,
kívántalak mindig, szakadatlan,
de nem csillapítottad vágyamat,
magányra ítéltél engem, s az ágyamat.

Később már lelkem sem kapta meg ami jár,
de a válasz ugyanaz, csak dolgozni voltál,
mint egy mártír, csak hoztad az áldozatot,
a családért tetted, s ez feloldozott.

És én aki ugyanúgy keresem a kenyeret,
miért nem értem meg, hogy mindezt értünk teszed,
hogy az én érdekem, hogy nem vagy itt velem,
de ha itt vagy, akkor sem fogod meg a kezem.

Mert minden fontosabb, mint érezni engem,
az utolsó dolog nálad az én szerelmem,
már nem tudom, egyedül életben tarani,
a társas magánytól jobb lenne egyedül maradni.

Az utunk végén

Elmondtam Neked, hogy halni vágyom,
hogy elmúljon végre ez szörnyű álom,
nem bírom már e túl nagy terhet,
a kín a végső utamra kerget.

Enyhíteni nem tudod e fájdalmat,
szeretni nem tudsz, ne érezz szánalmat,
ha mennem kell nyisd ki az ajtót előttem,
búcsúzz el, zárd be a koporsót főlőttem.

S én máris könnyedén lebegek távol
megszabadulva e szörnyü magánytól,
odafenn tárt karokkal várnak a szellemek,
engedj el, s én békével elmegyek.

Nem értjük egymást

Bárcsak egy nyelven beszélnénk, és értenéd,
szívem minden rezdülését érezhetnéd,
boldogok lehetnénk, ahogy olykor lehettünk,
amikor egymást épp ugyanúgy szerettük.

de most lelkemkifordítva félek,
mert túl messzire sodort el az élet,
már nem egy nyelven beszélünk,
ezért hatalmasodott el a csendünk.

Van még visszaút? vagy ez már a vége,
halványul a múltnak minden szép emléke,
lassan nem marad semmi ami összetart minket,
a közös célok, mind elveszhettek...

Társas magány

Egyedül vagyok, pedig körülöttem vannak oly sokan,
S tán szeretnek is, mellettem élnek boldogan,
csak az én lelkem magányos, bennem az üresség
megkapaszkodott, mint egy ragályos betegség.

Ő is mellettem van, de nem lát engem,
Nem érzi hogyan sorvad napról-napra lelkem,
s ha szólok, akkor szót szó követ,
a sötétség árnyékolja be egykor ragyogó fényemet.

Valami elveszett, és hiába keresem,
A halált vágyom, hol lelkem majd megpihen,
Már nem akarok szavakat, nem akarok vitákat,
Csendet akarok, s végleg befogni a számat...