Velem voltál, s mégis elérhetetlen,
ami örök volt, az állandó küzdelem,
mert nem adtad magad könnyedén,
s én vágytam a testedre őszintén.
Izzott bennem egy tüzes katlan,
kívántalak mindig, szakadatlan,
de nem csillapítottad vágyamat,
magányra ítéltél engem, s az ágyamat.
Később már lelkem sem kapta meg ami jár,
de a válasz ugyanaz, csak dolgozni voltál,
mint egy mártír, csak hoztad az áldozatot,
a családért tetted, s ez feloldozott.
És én aki ugyanúgy keresem a kenyeret,
miért nem értem meg, hogy mindezt értünk teszed,
hogy az én érdekem, hogy nem vagy itt velem,
de ha itt vagy, akkor sem fogod meg a kezem.
Mert minden fontosabb, mint érezni engem,
az utolsó dolog nálad az én szerelmem,
már nem tudom, egyedül életben tarani,
a társas magánytól jobb lenne egyedül maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése